3. FEJEZET

Sokáig bámultam azt az útvonalat, ahol eltűntek. Elmentek. Igen elmentek és engem egyedül hagytak itt, a nyüzsgő kis világomban, ahol minden árnyék és nesz egy-egy szörnyet jelentett, és annyira sokat nem is tévedtem ezzel kapcsolatban. Sokáig voltunk egyedül Jettel és ő mindig mellettem állt, egyetlen egy másodpercre sem tágított a közelemből, talán ez tett ennyire nyápiccá, mert nem láttam az élet félelmetesebb oldalát.

Ebben a hét évben én voltam a gyámoltalan fióka, míg Jett az őrző sas, aki senkit sem enged a fészke közelében. Érzéseivel és látomásaival megmentett a veszélyes helyzetektől, így életem során nem találkozhattam sem Átkozottakkal sem Elhagyatottakkal. Ez persze nem volt így a különféle bandákkal. Ők mindig is voltak és lesznek is, tőlük nem lehet megmenteni az embert. Sokszor futottunk bele ilyen bandákba, akik ennivalót és ruhát köteleztek, ám ekkor is mellettem volt Ő. Ő, aki most itt hagyott a sötétségben.

Tudtam, hogy tennem kell valamit, hisz nem vonulhatok folyamatosan Jett védelmet nyújtó árnyékába, meg kell állnom a saját lábamon is. Erre persze Nariel ébresztett rá, ő egymaga képes volt túl élni 2 csapást, anélkül, hogy egy karcolást is szerzett volna. Ő erős én pedig gyenge vagyok.

Ahogy a fekete utcákat bámultam valami oknál fogva levágytam innen. Látni akartam az éjszakai várost, azokat a szörnyeket és egyéb lényeket, akiket eddig még csak szólásból hallottam. Lábaimat leeresztettem és lassacskán levánszorogtam a lakásból egyenesen a kongó utakra. Szívem a torkomban dobogott, lábaim mégis saját életre kelve vezettek a ködös betonon. Magamtól ugrottam át a kátyúkat és a repedéseket, szemeim nem sokára hozzászoktak a mély sötéthez, így otthonosan mozogtam még éjszaka is.

Nem tudom hova indultam, vagy miért, de valami tombolt bennem. Húzott, vonzott magához, akármi is legyen az. A messzeséget bámultam, mikor valami kivált a matt feketeségből, valami pislákoló forma. Szívem hevesen vert, de egy löket azonnal a földre terített.

 - Te meghibbantál? – ordított rám Jett. Szemei még sötétebbeknek látszottak, míg a lila kis fonalak neon színnel világítva mutatták az utat az íriszeibe. Varázslatos.

 - Tessék? – nyöszörögtem halkan, míg szitkozódva keltem fel a földről.

 - Mégis mit képzeltél magadról Cecily? Hmm? Megmagyaráznád, hogy miért hagytad el a házat?

 - Mert mégis mit kellett volna tennem, ölbe tett kézzel azt várnom, hogy mikor jössz vissza a kis barátnőddel? Hét évig még csak rám se mosolyogtál, de mihelyst betoppant Nariel az életedbe, engem azonnal el is felejtettél, vagyis már sokkal régebb óta tudomást sem veszel rólam! – hátráltam el.

Jett szemei elkerekedtek, alig akartam hinni annak a hitetlenkedő mosolynak mely az arcán ült. Kedves, édes és melengető. Karját kinyújtotta és belőlem akaratlanul robbant ki a zokogás. A tehetetlenségtől, hisz itt vagyunk a semmi közepén élelem nélkül, félig holtan.

Akár hány éven át voltam ide kényszerülve sosem szokom meg igazán azt, hogy magunkra vagyunk hagyatkozva, hogy nem bújik elő valamelyik ház mögül egy kamerás, aki csak annyit közöl, hogy az egész egy túlzott nagy vicc volt. És én újra hét évesen, anyu karjaiba bújva nézhetném a meséket egy szerető család ölében.

 - Annyira sajnálom Cecily.

Visszasétáltunk a lakáshoz, aminek az udvarában egy apró lángcsóva szökött ki a réseken keresztül. Valami isteni illat szállingózott afelől, ahogy átléptük a rozoga kerítést elénk tárult egy kisebb tűz, mögötte pedig Nariel. Ujjai véresek voltak, ruhájában pár toll ékeskedett. A tűzön egy nagyobbacska madár pörkölődött, ahogy megláttam a madárhúsát elfogott az éhség, a menthetetlenül nagy és fájdalmas éhínség.

Nariel ránk emelte parázsló íriszeit és maga mellé ültetett minket. Nem szólaltam meg, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy egy szót is kiejtsek az ajkaimon. Feszélyezve ültünk és mindannyiunk tekintete a sülő húson csüngött, mint egy csorda éhes hiéna, úgy bámultuk a zsírtól csorgó ételt. Végül Nariel elosztotta a madarat, persze Jett kapta a legnagyobb adagot, de azzal az egy szem combhússal is tökéletesen beértem.

Jett nemsokára a tűz tövében elaludt, de én és Nariel egymás tekintetébe gabalyodva méláztunk el a vörös lángok mellett.

- Holnap indulnunk kell. Téged meg kell tanítanom, harcolni, míg mindannyiunk számára jobb lesz egy kicsit víz közelébe lennünk, Jett viharos időket jósolt. Hidd el nem rajongok azért, hogy téged tanítsalak, de alapvető mozdulatokat kötelességed lesz elsajátítani, szükséged lesz még rá.

 - Mit tudsz, amit mi nem?

 - Sokkal több mindent, mint te azt gondolod. Szükségetek lesz rám, ahogy nekem is rátok, vagyis Jettre...

 - Nariel ki vagy te és mit tudsz róla? Jettről, láttam a tekintetedet, tudom, hogy rájöttél valamire. Valamire, amit nekünk nem mondasz el.

 - Cecily sok dolgot nem mondok el...

 - De ez rám tartozik, Nariel! – pattantam fel. – Ő az én testvérem, barátom és nem utolsó sorban a családom, tudnom kell, hogy mit tudsz! Nem veszíthetem el.

 - Pontosan tudom, hogy milyen kapocs van köztetek és épp ezt akarom megvédeni – suttogta a fülembe és egy szúrós pillantás mellett elvonult és én egyedül maradtam azokkal a mérgező gondolattokkal, melyek lassan az egész elmémet megemésztette.

Reggel pontosan ébredtünk és pár korty víz után már indultunk is a patakhoz, ami úgy Chicago lábánál helyezkedik el.

Ez alatt a pár év alatt a vizek megtisztultak, így akármelyikből ihattunk, azért nem ártott az óvatosság sem. A város, mint általában ma is néma maradt, pár kósza madár reppent el a fejünk fölött, jelezve, hogy a világ még életben van. A tegnapi nap óta még több plakát díszelgett az oszlopokon, míg a földön több véres tócsa hömpölygött. Undorodva szedtem a lábaimat, mindannyian csendben araszolgattunk az úti célunk felé.

Elmémben ezerszer játszódott le az a tegnapi ominózus beszélgetés. Pontosan tudom, hogy milyen kapocs van köztetek és épp ezt akarom megvédeni. De mitől akar megvédeni engem, ha bármi is kiderülne róla soha sem bírnék más szemmel rátekinteni, nekem ő örökre Jett marad, ám szavai valamiért sötét súlyokat hurcoltak maguk mögött. Nariel ma is titokzatosan viselkedett, próbáltam valami értelmeset kicsikarni belőle, de az eredmény egyhangúan annyi volt, hogy bennem egyre csak több kérdés gyülemlett fel.

Talán az egész Jett ügynek köze van különleges szemeihez? És Nariel hátán a két párhuzamos véres csík mit jelenthetett?

A szél óvatosan kapott a hajamba, ezzel kizökkentve gondolataim kusza szálából. Kiértünk a tömött városból. Néhány gazdag ház mutatta a környék régi énjét. Magas villák és többemeletes nyaralók sorakoztak egymástól pár méterre, az ablakok vasredőnnyel voltak lehúzva, gondolom még az első csapás idejéről maradtak így. A kertekben néhány rothadó emberen kívül semmi sem volt.

Nariel a kikövezett vörös betonon az egyik szürke lakáshoz sietett, gyors mozdulattal nyitott be, az ajtó vasból volt, nyikorogva engedte be a kíváncsi lányt. Háta mögé pillantva invitált be minket, ahogy az esztétikusan elrendezett otthont néztem a szívem egy perc alatt összezsugorodott, itt éltek valamikor.

Körbeszemléltem a repedezett falakat és végül tekintetem egy falba épített szobára vándorolt, négy csontváz hevert a földön, pár hajcsomóval és testükre aszalódott ruhákkal. Három nagyobb és egy aprócska lány csontjai voltak a szobában; Pánikszoba.

Ahogy közelebb araszoltam a helyiséghez szívem egyre csak összefacsarodott, a kislány, alig lehetett 10-nél több. Nem messze tőle egy roncsos maci hevert, a kismackója. Szemeimet csípni kezdték a könnyek, elfordultam a rémisztő látványtól. Tovább indultam, látszott, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik erre a házra vetették a szemüket, minden törött volt és feltúrt.

Megtöröltem a szemeimet és a többiek keresésére indultam, nem kellett sok, hogy észrevegyem Narielt, aki egy széfben turkált. A vasdobozból egy fogkefét rántott elő és pár megviselt ruhát. Az egyiket nekem dobta, még csak a szemembe sem nézett, míg a másikat odaadta a mögötte szobrozó fiúnak.

 - Öltözzetek át, odébb kell állnunk – köpte felénk a szavakat majd távozott.

A tenyeremben egy egyszerű bő szürke póló, egy kardigán és egy fekete nadrág hevert. Gyorsan levettem a mocskos holmijaimat és a táskámba gyűrtem, mely most is ott virított a hátamon.

Jett egy fehér pólót és úgyszint egy fekete nadrágot kapott, pulóverét magára kapta és már indultunk is tovább. Nariel mellé lépkedtem, halkan szólaltam meg.

 - Honnan tudtad a széfjük kódját?

Arany szemeit rám emelte és gúnyos mosolyra húzta ajkait.

 - Ismertem őket, mondjuk úgy, hogy a családom barátai voltak.

 - Sajnálom, ami velük törté...

Szavaimat nem fejeztem be, Nariel rám se figyelve kocogott előre és vissza se nézett rám. Jett mellé érve összekulcsoltam az ujjainkat, vállára hajtottam a fejemet.

 - Minden rendben van? – simított végig az ajkaimon. Lágyan mosolygott le rám, szívem vadul dübörgött.

 - Igen.

 - Figyelj, kérlek egy dolgot tégy meg nekem – fordította maga felé az arcomat. Lépteink elhalkultak, majd el is halt hangjuk. Teljesen lemaradtunk Narieltől. – Cecily, kérlek légy óvatos, olyan furcsa dolgokról álmodok mostanában, egyszerűen érthetetlen, benne vagy te és egy ismeretlen fiú. Szőke haja és égető tekintete maradt csak meg, látom, ahogyan szenvedélyesen néztek egymásra, majd azt, hogy te megcsókolod őt. Ő élvezi, de nem sokáig, egy feketén égő fegyvert húz elő és szíven szúr és te nem halsz meg, csak szenvedsz. A sötétség körbeölel titeket és én akármit is akarok tenni lehetetlenség, észre sem vesztek. Én... én meg csak állok és képtelen vagyok bármit is tenni. Évek óta gyötörnek az álmok ez mégis az összesnél rosszabb, mert tudom történni fog veled valami rossz és én nem tudlak majd megállítani – susogta. Végig simított az egész arcomon, éreztem forró leheletét az arcomnak csapódni, ám az érzéki pillanatnak Nariel vetett végett.

 - Megígérem – doromboltam a fülébe, mire csak egy apró puszit nyomott az arcomra.

 - Kérlek siessetek, majd ott befejezitek... ezt az akármit – mutatott kettőnkre. Jett előre ment és beszélgetésbe elegyedtek.

Ahogy őket figyeltem Jett szavai újra megszólaltak bennem. Mert tudom történni fog veled valami rossz és én nem tudlak majd megállítani. Tudom, hogy Jett látomásai általában beteljesülnek, de ebben mégsem hittem. Nevetségesnek hangzott az egész, hisz honnan kerülne elő valaki, akinek szőke haja és égetőtekintete van? És mi számít égetőnek?

Keservesen nevettem el magamat és zsíros csomókba álló hajamat kezdtem piszkálgatni. A patak, ami nem sokára elénk tárult, kristály tiszta volt. Az alján úszkáló apró halaktól kezdve az összes porszemcsét látni lehetett, ami benne volt. Nariel azonnal vetkőzésbe kezdett a csípős hideg ellenére is. Alakja irigylésre méltó volt, hosszú kecses lábak, szélesedő csípő és vékony derék. Közelébe sem érhettem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mardos az irigység, Jett szemei rátapadtak a lány testére és Nariel semmit sem szólt ellene, sőt mintha élvezte volna a rá irányuló figyelmet. Haját kibontotta és a vízbe ugrott, sikkantva nevette el magát, mire Jett is vetkőzésbe kezdett. Kezdtem magamat fölöslegesnek érezni. Tudtam, hogy nekem nincs itt a helyem, hisz az egymásra vetett pillantásokba magam pirultam bele, a helyzet egyre forróbbá vált, ám tekintetemet nem tudtam lehámozni Jettről. Sötét göndör haja a szemébe lógott, míg szemeivel a lány testét falta, teste karcsú volt, izmoktól duzzadt. Fehér bőrén néhol átütöttek a lilás erek, mégis meseszép látványt nyújtott és ezt Nariel is észlelte. Szőke hajába túrt és kacér pillantások mellett nyúlt el a jéghideg vízben, nem fáztak, hisz a vágyuk fűtötte a testüket.

Fájdalmasat sóhajtva fordultam el és tűzifa után kutatva egyre csak távolabb jutottam a sikongató párostól. Ilyenkor nem féltek attól, hogy bármilyen lény is megtámadhatja őket, hisz végre normális fiatalként élhettek, így magamra vállaltam az őrző szerepét.

Vaskos ágakat gyűjtöttem és néhány száradt fűcsomót, az egyik fa tövében meg is gyújtottam őket a maradék gyufánkkal. Mikor a tűz már hatalmasra terpeszkedett és messziről is hallhattam pattogó lángjait én is a vízbe csobbantam. A hideg azonnal kijózanított minden hamis gondolatomból és frissen lubickoltam a hűs patakban. Testemről letöröltem a mértéktelen mennyiségű koszt, vért és végre valamivel emberibbek éreztem magamat. Mivel Nariel táskájából elcsórtam egy szappant, a testemet is áttudtam törölni, persze takarékoskodtam vele, hajamat jól átmosva még egyszer a víz alá merültem. Meztelen testemet csiklandozták a lágy hullámok és a talpam alatt fellebbenő homok.

 - Cecily?

Jett állt előttem teljes nagyságában, már rajta voltak a ruhái. Haja vizesen lógott a hajába, szemei hatalmas méreteket öltöttek, mikor meglátott a vízben fürödni. De mielőtt rátudtam volna szólni egy szó nélkül elfordult és visszasétált oda, ahonnan jött. Mikor kimásztam a hűs patakból, pillanatok alatt magamra rángattam tiszta ruháimat és a tűz tövébe kuckózva vártam, hogy megjelenjenek, de egyikőjük sem kívánkozott előjönni.

Nariel nem sokára felbukkant, arca fájdalmas grimaszba fordult, amikor épp leülni készült, ruháján keresztül is láttam azt a két vörös vonalat, amely most még jobban átitatta a zöld anyagot.

 - Segítsek? – kérdeztem halkan.

 - Miben?

 - A hátad...

 - Cecily megmondtam, hogy nem kell a segítséged, mit nem lehet ezen felfogni? Nem ke... - de ekkor összecsuklott. Ijedten kaptam kezei után, de nem kívánkozott felébredni, arca falfehérré, teste pedig jéghideggé változott.

A tűz mellé fektettem és késemmel felvágtam a sötét melegítőt, ami alatt két hosszú gennyes seb húzódott.

Mélyen vájtak a hátában, a bőr a szélénél megrojtosodott, míg maga a seb fehér váladéktól gyöngyözött. A vörös vér, a genny alatt bugyogott. Gyomrom összezsugorodott, nem hittem a szemeimnek. Ki tehette ezt vele és, hogy lehetséges az, hogy kibírt ennyi időt úgy, hogy még csak fel sem szisszent a fájdalomtól?

Az egyik faágat meggyújtottam és parázsló darabot a lány hátához illesztettem, még mindig nem mozdult, ám lélegzett. Hirtelen felpattantak aranyló szemei és fájdalmas sikítássá torzult a hangja.

- Mit képzelsz te magadról?!- ordított fel és szemei könnyektől csillogtak, nem bírta megmozdítani végtagjait, csupán szája mozgott élettelenül.

 - A sebed...

 - Nem érted, hogy nem kell a segítséged? – zokogott fel, ahogy újra a bőréhez érintettem a faágat. Az ölembe kuporodott és egy elveszett kisgyerekként sírta ki magát, míg én csúnya sebét láttam el. A fodrozódó genny lassan lecsordogált a hátáról, a vére pedig megalvadt.

 - Nariel ki tette ezt veled? – susogtam a szemeibe bámulva, ahol az ég színes árnyalatai megpihentek.

 - Egy ördögi lény, aki mennyeinek vallja magát.

Kedves Olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy újból megvárattatni titeket, de újból nem volt élni se időm. Remélem azért nem haragudtok rám és hagytok magatok után egy kis nyomot!

Puszi Kira!